Harley és Hórusz
Harley és Hórusz
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Menü
 
Néznivaló
 
Sajtófigyelő
 
Ex Libris
 
Hírek-Cikkek
Hírek-Cikkek : Jan Fennel: Kutyapszichológia- Részlet-

Jan Fennel: Kutyapszichológia- Részlet-

Jan Fennel  2005.05.11. 09:37

Erősen hiszem, hogy legjobban az életünk folyamán elkövetett hibáinkból tanulunk.

Figyelmeztetés

Fontosnak tartom megjegyezni, hogy módszerem nem alkalmas az agresszív kutyák természetének megváltoztatására. Bizonyos fajtákat egyenesen a harcra szelektáltak, ezek esetleges vérengző megnyilvánulásait én sem tudom eltüntetni. Amire szeretném megtanítani a gazdákat, az az, hogyan kezeljék kutyáikat, hogy azok agresszív ösztönei lehetőleg fel se ébredjenek. Kérem önöket, ha ilyen kutyafajtával dolgoznak, a legnagyobb körültekintéssel gyakoroljanak velük!


Tartalom

Előszó. 3

Bevezetés. 4

Az elveszített nyelv. 7

Előszó

Írta: Monty Roberts

A kutyák mindig is fontosak voltak a számomra. Feleségemnek, Patnek és családunknak az évek folyamán számos kutyája volt, melyek egytől egyig szeretetre méltó társainknak és életünk fontos részeseinek számítottak. Mindazonáltal sorsom alakulásában egy másik csodálatos teremtmény játszotta a legfőbb szerepet. Szinte egész életemet annak a módszernek a fejlesztésével és sokszor a védelmével töltöttem, amelyet a lovakkal való kommunikáció terén fedeztem fel.

Mindeközben sohasem szakadtam el a kutyák világától, melyből végig sok ötletet merítettem. Bárhol jártam is a világon, bemutatóimon állandóan mintegy négyszer annyi kutyatulajdonos, illetve kutyakiképző vett részt, mint valódi lovas szakember. A kutyásoknak nagyon sok jó tanácsot, találó megfigyelést köszönhetek.

Ahogy teltek az évek, egyre inkább kedvet kaptam, hogy elképzeléseimet a kutyák körében is próbára tegyem. Ez azonban csak vágyálom maradt, hiszen a lovak éppen elég feladattal látnak el ma is. Az utóbbi években azonban, legnagyobb örömömre, felfigyeltem egy kutyakiképzőre, aki átvéve módszeremet, máris véghezvitte azt, amiről én csak ábrándoztam.

Szívmelengető érzés volt, amikor először megismerhettem Jan Fennell angliai munkásságát. Volt szerencsém találkozni is vele, és amit nála tapasztaltam, nagyon sokban emlékeztetett saját korábbi élményeimre a lovakkal. Hozzám hasonlóan Jan is gyakran érzi igazságtalannak azt, ahogyan az emberek félreismerik az állataikat, akiket pedig barátaiknak neveznek. Ugyanakkor szenvedélyesen vallja ő is, hogy az erőszaknak nincs helye az állatokkal való bánásmódban. Az ő álma is egy olyan világ, ahol mindenki békességben megfér a többiekkel.

Akárcsak én, Jan is vonakodott büszkélkedni a sikereivel. Nálam is sok munkás évnek keltea eltelnie, míg megírtam első könyvemet, Az igazi suttogót. Jatt szintén nagyon körültekintő volt, amikor papírra vetette elképzeléseit. Most azonban úgy érai, elég biztos az igazában ahhoz, hogy szélesebb közönség elé tárja eredményeit.

Ezen a ponton én sok szerencsét kívánok Jattnak és módszerének. Biztos vagyok abban, hogy támadások is érik majd e könyv miatt. Tapasztalataim arra tanítottak, hogy az emberekben szinte végtelen tartalékai vannak a negatív érzéseknek. Ám nekünk arra kell gondolnunk, hogy minden szemernyi rosszért, amit az emberektől kapunk, hatalmas mennyiségű jót remélhetünk az állatok részéről. Tudnunk kell azt is, hogy minden gáncsoskodóra százával jutnak olyanok, akik arra áhítoznak, hogy még jobban megérthessék az ember leghűségesebb barátait.

Büszke vagyok arra, hogy amikor ragaszkodtam az elképzeléseimhez talán sikerült a világot jobbá tennem a lovak, és talán az emberek számára is. Remélem, ez a könyv segít majd abban, hogy valami hasonló történjen egy másik, igen figyelemre méltó állattal, a kutyával.

Monty Roberts, Kalifornia, 2000 márciusában


Bevezetés

Erősen hiszem, hogy legjobban az életünk folyamán elkövetett hibáinkból tanulhatunk. Ennek így is kell lennie, hiszen úgy vélem, a magam részéről éppen eleget, ha nem túl sokat is vétenem az emberek és a kutyák ellen egyaránt. Egyik lecke sem volt azonban annyira fájdalmas, mint amelyik 1972 telén esett meg velem. Úgy érzem hát, könyvem elején számot kell adnom Purdey tragédiájáról. Hamarosan Önök is látni fogják, hogy ami ővele történt, alapvető változást hozott saját életemben is.

Akkoriban még férjnél voltam. Kislányom, Ellie annak az évnek februárjában született, míg fiam, Tony két és fél éves volt. Londonban éltünk, de épp akkoriban döntöttünk úgy, hogy vidékre költözünk. Már ki is szemeltünk egy kis falut Lincolnshire-ben, ami Anglia szívében van. Mint annyian mások, akiket megigézett a vidéki élet varázsa, már előre hatalmas kirándulásokról ábrándoztunk. Úgy határoztunk, hogy mindehhez egy kutya is szükségeltetik. Ahelyett hogy egy kölyköt vettünk volna, menhelyi állat mellett döntöttünk. Tetszett az ötlet, hogy új esélyt adjunk egy hányatott sorsú jószágnak. Elmentünk hát a menhelyre, és ráleltünk egy ennivalóan édes, hat hónapos, fekete-fehér border collie-whippet keverékre. Haza is vittük, és a Purdey nevet adtuk neki.

Nem ő volt az első kutyám. Tizenhárom éves koromban, amikor a nyugat-londoni Fulhamben laktunk, kaptam az édesapámtól egy gyönyörű, háromszínű border collie-t, akit Shane-nek hívtam. Mindig is odavoltam a kutyákért, olyannyira, hogy kislánykoromban volt egy képzeletbeli, ideális tulajdonságokkal felruházott kutyám, akit ladynek neveztem. Emlékszem, amint a nagymamám, csak hogy a kedvembe járjon, még beszélgetett is ezzel a mesebeli állattal a jelenlétemben. Emlékeim szerint a kutyákat akkortól kezdve tekintettem a feltétlen szeretet és a végtelen hűség megtestesítőinek, csupa olyan tulajdonság hordozóinak, melyeket oly nehéz fellelni az emberekben. Amikor Shane-t megkaptam, ezek az érzéseim csak tovább erősödtek.

Shane-t úgy neveltem, ahogy apám is nevelte gyermekkorában a maga kutyáit. Apám gyengéd ember volt, ugyanakkor úgy vélte, hogy a kutyának azt kell tennie, amit ő mond neki. Ha Shane valamit rosszul csinált, könnyűszerrel kaphatott egy legyintést az orrára vagy a hátsójára. Mivel időnként nekem is rásóztak a fenekemre, úgy gondoltam, ebben nincs semmi rossz, kivált mivel Shane nagyon értelmes volt, és szinte azonnal megértette, hogy mit akarunk tőle. Ma is felrémlik bennem, milyen büszke is voltam, amikor Shane vetem jött a 74-es busszal Putney Heathbe vagy Wimbledonba. A kutya ott ült mellettem a buszon, póráz nélkül, kifogástalanul viselkedve. Egyszóval Shane igazi csodakutya volt.

Járt utat a járatlanén el ne hagyj, tartja a mondás. Ezért aztán sokkal később, amikor Purdey hozzánk került, úgy véltem, legjobb lesz, ha őt is úgy nevelem, ahogy azt Shane-nel tettem. Megtanítom neki, mi a rossz és mi a jó, mindehhez pedig nem kell más, mint szeretet, gyengédség, és ha szükséges, némi erőszak.

Módszerem kezdetben úgy tűnt, Purdey esetében is beválik. A kutya jól viselkedett, és könnyen beilleszkedett a család londoni életébe. A bajok akkor kezdődtek, amikor szeptemberben Lincolnshire-be költöztünk. Új otthonunk nem is különbözhetett volna jobban a zajos, túlzsúfolt fővárostól. Egyszerre csak egy elszigetelt, apró falucskában találtuk magunkat. Az utcán nem volt közvilágítás, a busz hetente kétszer jött, és a legközelebbi bolt hat kilométerre volt. Emlékszem, amikor hároméves pici lányként először elvittek a tengerhez. Rápillantottam a végtelen vízre, majd sarkon fordultam és rémülten elszaladtam a dombok felé. Az élmény túl elsöprő lehetett egy hároméves gyerek számára, és azt hiszem, Purdeyben is valami hasonló játszódhatott le, amikor vidékre költöztünk. Úgy tűnt, számára itt minden túlontúl hatalmas volt.

Röviddel a költözés után szokatlanul, már-már aggasztóan kezdett viselkedni. Minduntalan eltűnt a határban, hogy csak órák múlva kerüljön elő. Ilyenkor úgy látszott, hogy valahol nagyon is jól szórakozott. Örökmozgóvá vált, és a legkisebb zajtól vagy váratlan eseménytől is heves izgalomba jött. Engem az égvilágon mindenhová követett, ami meglehetősen terhessé vált a két kisgyerek gondozása közben. A kóborlásai is egyre jobban aggasztottak. Nem szerettük volna, hogy a kutyánk bárkinek is kárt vagy kényelmetlenséget okozzon. Ugyanakkor viszont én akartam ezt a kutyát, és úgy éreztem, felelős vagyok a sorsáért. Azt reméltem, hogy otthont teremthetek neki is. Ám az események hamarosan elsodortak minket.

Az első intő jel az volt, amikor az egyik helybéli farmer eljött hozzánk látogatóba. Keresetlen szavakkal adta tudtomra, hogy vagy kordában tartom a kutyát, vagy legközelebb lelövi. Természetesen borzasztóan éreztem magam, ám megértettem azt az embert, hiszen az én kutyám volt az, amelyik állandóan riogatta a jószágait. Így hát bezártuk Purdeyt a házunk melletti, hatvan méter hosszú kertbe. Madzagot kötöttünk a nyakörvére, azt pedig ráerősítettük a szárítókötélre, hogy ne mehessen messzebbre. Ám a kutya így is megszökött, mihelyt csak módja nyílott rá.

A dolgok egy hideg téli reggelen fordultak. még rosszabbra, épp egy nappal karácsony előtt. Már lejöttem az emeletről a gyerekekkel, és a megszokott reggeli teendőimet végeztem. Purdey, ahogy minden áldott reggel, őrületes rohangászást művelt körülöttünk. Emlékszem, ahogy Ellie a padlón csúszott-mászott, míg Tony igazi „kis segítségként" az elébe rakott nagy halom mosott ruhát válogatta a nappaliban. Átmentem a konyhába, amely közvetlenül a nappaliból nyílt, hogy összeállítsam a reggelijüket, amikor hangos csörömpölést hallottam. Sohasem felejtem el a szemem elé táruló látványt. A kutya felugrott Tonyra, és keresztültaszította a félrecsúsztatható szobaajtó egyik üvegtábláján. Mindenhol szilánkok! Aztán ettől kezdve mintha lassított filmet láttam volna. Emlékszem, amint Tony kábultan, furcsán dermedt kifejezéssel néz rám az arcából ömlő vér maszkján keresztül. Emlékszem, ahogy odarohanok a fiamhoz, és a ruhakupacból felkapok egy tiszta frottírtörülközőt. A Szent János Kórházban önkéntes ápolónőként töltött idő megtanított arra, hogy először is ellenőrizzem, nem fúródtak-e üvegcserepek az arcába. Szerencsére egyet sem láttam, és végre rászoríthattam Tony arcára a törülközőt, amilyen erősen csak tudtam, így próbálva elállítani a vérzést. Aztán ringatni kezdtem öt a karomban, és Ellie-hez siettem, aki mindeközben csodálatos mód épségben és nyugton ücsörgött a szanaszét szóródott üvegtengerben. A szabad kezemmel őt is felkaptam, majd leereszkedtem a földre, és segítségért kiáltoztam. Purdey pedig egész idő alatt tébolyodottként futkosott körülöttünk, ugatva és hatalmasakat szökkenve, mintha a legjobb játékban lenne része.

Azt hiszem, minden szülő előtt rémálomként merülnek fel az effajta helyzetek. Amikor a segítség végre megérkezett, a család és a barátaink teljesen azonos véleményen voltak. Tony sérülései nemcsak súlyosak voltak, hanem örök életére elcsúfították az arcát. "Ez a kutya egy gonosz, szörnyű jószág", mondta mindenki. Én azonban még mindig felelősnek éreztem magam a kutya sorsáért, és adtam neki egy utolsó esélyt. És bár továbbra is voltak vele problémák, a következő pár hónap viszonylagos nyugalomban telt.

Elkövetkezett azután egy napfényes téli reggel, pont Ellie februárban lévő, első születésnapja előtt. Én éppen a házunk egy távolabbi részén tartózkodtam, míg Ellie az édesanyám felügyelete mellett a padlón játszott a játékaival. Amikor meghallottam anyám sikoltását, már tudtam, hogy valami baj történt. Ahogy a nappalihoz ércem, anyám azt kiabálta éppen, hogy „A kutya megharapta, Ellie nem tett semmit, és a kutya hirtelen megharapta! Meg van veszve!" Ezt egyszerűen nem akartam elhinni. Ám amikor megláttam Ellie-t egy eléggé csúnya harapással a jobb szeme fölött, már nem lehettek kétségeim. Zúgott a fejem a rám törő gondolatoktól. Hogy történhetett mindez? Mit művelhetett Ellie? Hol hibáztam a kutya nevelése közben? Ugyanakkor az is világossá vált előttem, hogy a kérdések kora végérvényesen elmúlt.

Apám rögtön meglátogatott bennünket, ahogy meghallotta, mi történt. Még kislánykoromban hallottam tőle az egyik kedvenc kutyájának, Gypnek a történetét. Gyp egy bobtail volt, és az is megveszett, úgymond. A nagymamám egyszer le akarta parancsolni a pamlagról, mire Gyp odakapott. A nagyapám véleménye szerint az olyan kutya, amelyik megharapja az őt tápláló kezet, átkozott bestia, így Gypet elpusztították. Apámnak ezért nem is kellett volna elmondania nekem a következőket: „Kislányom, tudod, mi most a teendő. Ha egyszer menniük kell - és itt szomorúan rám nézett-, hát menniük kell. Ne vesztegesd az időt, csak tedd meg, amit meg kell tenned." Amikor aznap éjjel a férjem hazaérkezett a munkából, kérdezte: „Hol a kutya?" „Elpusztult", válaszoltam. Mert még délután elvittem az állatorvoshoz Yurdeyt, aki el is altatta.

Hosszú időn keresztül énem egy része szilárdan hitte, hogy helyesen cselekedtem Purdey-vel. Ugyanakkor ott kísértett bennem az érzés, hogy én rontottam el valamit, és az egész nem is az ő hibája volt. Amikor elvittem, hogy elpusztítsák, akkor is úgy éreztem, igazából cserbenhagyom öt. Csaknem húsz évnek kellett eltelnie, hogy gyanúm beigazolódjon. Most már tudom, hogy Purdey viselkedésének hibáit kizárólag az okozta, hogy képtelen voltam megérteni és kommunikálni vele, megértetni vele az akaratomat. Egyszerűbben fogalmazva: Purdey kutya volt, nem pedig ember, én mégis emberi nyelven szóltam hozzá.

Az utóbbi tíz év alatt tanultam meg, miképpen érthetem meg a kutyák nyelvét, és hogyan szólhatok hozzájuk az ő szavaikkal. Ahogy fejlődtek a képességeim, úgy váltam alkalmassá arra, hogy kommunikáljak a kutyákkal, és segíthessek nekik (és gazdáiknak), hogy úrrá legyenek a nehézségeken. Sok esetben sikerült megmentenem kutyákat a kényszerű elaltatástól, amire látszólag kezelhetetlen természetük miatt ítélték őket. Hatalmas örömöt éreztem minden egyes ilyen alkalomkor. Hazudnék ugyanakkor, ha nem vallanám be, hogy újból és újból elfogott a bánat, arra gondolva, miért is nem tudtam ezeket már Purdey idejében is.

Ennek a könyvnek az a célja, hogy átadjam Önöknek az évek során összegyűlt tapasztalataimat. Elmondom, hogyan jutottam el végül ahhoz a módszerhez, amelyet manapság használok. Majd megmutatom, miként sajátíthatják el Önök is a kutyák nyelvét. Mint minden nyelv tanulásakor, ennél is nagyon fontos a rendszeres, komoly gyakorlás. Ha fél szívvel vagy nemtörődöm módra állnak hozzá, végül csak összezavarják saját magukat és azt a kutyát is, akihez közel próbálnak kerülni. Ha viszont jól csinálják, biztosíthatom Önöket, hogy kutyájuk sok-sok szeretettel, hűséggel és szolgálatkészséggel fogja meghálálni fáradozásaikat.


Első fejezet

Az elveszített nyelv

„A kutya oroszlán a saját otthonában. (Perzsa közmondás)

Az emberek már számos titok esetében tévedtek a történelem során. Valós kapcsolatunk a kutyákkal is ezeknek a félreértelmezett rejtélyeknek a sorába taftozik. Sok millió embertársamhoz hasonlóan én is mindig úgy éreztem, a két faj, ember és kutya között valamiféle különleges vonzalom munkálkodik. Ez messze több, mint a kutya fizikai adottságainak, okosságának vagy szépségének a csodálata. Eltéphetetlen kötelék feszül közöttünk, különleges és ősi, mely talán már egészen a kezdetek óta létezik.

Eddigi életem legnagyobb része alatt ez az érzés nem sokkal volt több vagy megalapozottabb bennem, mint holmi ösztönös hit. Manapság azonban ember és kutya ősi kapcsolata már a legmodernebb kutatások egyre növekvő bizonyítékhalmazával megerősített ténnyé vált. A bizonyítékok szerint a kutya nemcsak az ember leghűségesebb, hanem egyenesen a legrégebbi társa is.

Az általam ismert legfrissebb kutatás szerint a két faj sorsa mintegy százezer év óta közös mederben kanyarog. A modern Homo sapiens akkortájt érkezett meg Afrikából induló vándorutján a mai Közel-Kelet térségébe. A kutya (Canis jamiliaris) őse is ekkor vált külön a mai farkasok (Canius lupus) ősétől, és kezdett új irányba fejlődni. Nincs sok kétségünk afelől, hogy ez a két esemény kapcsolatba hozható egymással, és mindez tulajdonképpen az első háziasított állatunk létrejöttéhez vezetett. Később azután az emberek további állatfajokat toboroztak maguk köré, gondoljunk csak a szarvasmarhám, a birkára, a disznóra és a kecskére.

A kutya azonban nemcsak az első, hanem mindmáig a legsikeresebbnek is mondható, új családtagként maradt mellettünk.

Meggyőző bizonyítékaink vannak arról, hogy ősapáink szinte mindenüknél értékesebbnek tartották kutyáikat. Az egyik legmegindítóbb dolog, amit életemben láttam, egy olyan film volt, amely a mai Észak-Izrael területén fekvő Ein Mallah-i Natufi-ásatásról szólt. Itt tárták fel azt a tizenkétezer éves sírt, ahol egy emberi csontváz bal keze alatt egy mellé temetett kutya maradványai hevertek. A két testet nyilvánvalóan közös sírba helyezték. Nehéz szabadulni attól az érzéstől, hogy az ember végakarata lehetett, hogy a végső úton kövesse öt kedvenc állata is. Hasonló leletek kerültek elő Amerikában, az illinoisi Koster nyolcezer-ötszáz éves rétegeiből is.

Az ember és kutya közötti kötelékek szorosságáról szóló ismereteinket csak tovább gazdagították azok a szociológiai vizsgálatok, melyeket Penban és Paraguayban végeztek. Azokon a vidékeken még ma is bevett szokás, hogy ha egy kutyakölyök anyja elpusztul, egy asszony átveszi a szerepét. Ettől kezdve a kiskutya emberi emlőn nevelkedik, amíg csak önállóvá nem válik. Senki sem tudja pontosan, milyen régi lehet ez a tradíció. Csak találgathatjuk, vajon mennyire szoros egymásrautaltságban élhettek azoknak az embereknek az ősei a kutyáikkal.

Biztos vagyok benne, hogy még sok felfedezés áll előttünk, sok újat kell megtanulnunk. Ám már mai tudásunk mellett sem szabad csodálkoznunk azon, milyen hatalmas megértési képesség van a két fajban egymás iránt. A kutya és az ember ősében rengeteg olyan közös vonás volt, amelyek szinte természetes következményként vezettek ahhoz, hogy társak lehessenek.

A kutatások eredményei megmutatták, hogy az ősi farkasakat és a kőkorszaki embert hasonló ösztönök vezethették, és mindkettőjükben hasonló, igen erős szociális késztetés munkálhatott. Közérthetőbben fogalmazva, mindkét faj ragadozó volt, és mindkettő tagjai csapatokban vagy falkákban éltek, melyeket világos és szigorú elvek szerint kiépülő csoporthierarchia jellemzett. Kettőjük közötti további lényeges egyezés a befelé irányuló önzés. A kutya minden elébe kerülő szituációban (az emberhez hasonlóan) a következő elv szerint jár el: „Mindebből mi az én hasznom?" Ezek után könnyen érthető, hogy a két faj kölcsönös segítségnyújtásra vonatkozó szövetsége hatalmas haszonnal járt mindkét fél számára.

Mihelyt a legkevésbé félénk, leginkább bizalmas farkasok odatelepültek az emberi szálláshelyek közelébe, megtapasztalhatták új társuk fejlettebb vadászeszközeinek (például a kelepcék és kőhegyű nyilak) az áldásait is. Előbb-utóbb védelmet leltek az éjszakák hidege ellen a tábortüzek melleit, és bőven jutott nekik az ember vadászzsákmányának hulladékaiból. Nem is csoda, hogy ha már egyszer elkezdődött a farkas háziasítása, szinte törvényszerűen elvezetett a kutyához. Az ember érzékszervek csodálatos készletét nyerte el ennek a folyamatnak köszönhetően. A valamivel korábban északon széles körben elterjedt Neander-völgyi embernek, erőteljes orra révén, feltehetően kiváló szaglása volt. A modern Homo sapiens pedig új szerzeményével, a háziasodó farkassal segített magán, az állat szaglását véve kölcsön vadászatai során. A kutya nélkülözhetetlen elemévé vált a zsákmányszerzésnek: Felkutatta, üldözte, és ha kellett, le is terítette a vadat. Nem utolsósorban pedig az ember társaságot is nyert a kutyával, egy társat, mely őrizte és védte táborát.

A két faj ösztönösen és alapjaiban értette meg egymást. Amíg falkáik elkülönülten léteztek, az egyedek ösztönösen tudták, hogy fennmaradásuk csakis a falka lététől függ. Mindenkinek testre szabott feladata volt, amelyet maradéktalanul teljesítenie kellett. Amikor az ember- és farkasfalkák egybeolvadtak, magától értetődően hasonló szerepkörök alakultak ki az új, megnövekedett csoportban is. Tehát míg voltak olyan tagjai a csoportnak, jelesül az asszonyok, akik a tüzelő összegyűjtésével, bogyószedéssel, otthoni tennivalókkal, főzéssel foglalatoskodtak, a kutyák egyik feladata az lett, hogy mint azok szemei és fülei, a vadászokkal tartsanak. A tábor környékén pedig a kutyák képezték a védelem első vonalát, megpróbálva elűzni a támadókat, illetve figyelmeztetve az embereket azok közeledésére. Soha nem volt annyira magas szintű a megértés ember és kutya között, mint akkoriban. Azóta viszont nagyon sok idő telt már el, és a valaha oly szoros kötelékek meglazultak.

Viszonylag könnye" feltárni azokat a különváló ösvényeket, melyeken a két faj haladt a történelem során. Ahogy az ember lassan egyeduralkodóvá vált a földön, a kutyát, hasonlóan sok más állatfajhoz, a társadalom aktuális kívánalmainak megfelelően formálta át újra és újra. Az ember valószínűleg hamar rájött, hogy viszonylag könnyű a kutyákat bizonyos célok érdekében különleges tulajdonságokra szelektálni. Így például Kristus előtt hétezer évvel Mezopotámia termékeny vidékein az ott élők felfigyelhettek az arábiai sivatagi farkasok lenyűgöző vadászteljesítményére. Ez a farkasalfaj könnyebb és fürgébb az északi alaknál. Az említett farkasok "bevonásával" kialakult egy olyan kutyafajta ezen a vidéken, amely jól bírta a szélsőséges éghajlatot, és villámgyorsan űzte-hajtotta, majd el is kapta a vadat. Tette ezt úgy, és talán ez a legfontosabb, hogy mindeközben engedelmeskedett is az ember parancsainak. Ez a fajta, amelyet hol Salakinak, hol perzsa agárnak vagy gazellakutyának hívnak, szinte változatlan formában maradt fenn mind a mai napig, és sokak szerint a legrégebbi ismeri kutyafajtánk. Ám ez még csak a kezdet volt. Az ősi Egyiptomban is vadászfeladatokra jött létre a gyors lábú fáraókutya, míg az oroszok a saját agarukat, a barzojt medveűzésre használták. A polinéziai és közép-amerikai társadalmakban viszont kifejezetten fogyasztási célokra hoztak létre kutyafajtákat.

A folyamat pedig, ha már egyszer beindult, egyre csak haladt előre. Természetesen mindehhez szükség volt a kutya rendkívüli alkalmazkodóképességére, hogy képes volt újból és újból hozzánk idomulni. Angliában például a földbirtokos arisztokrácia különféle vadászati szokásai egész sor eltérő típusú vadászkutya kialakulását idézték elő. Egy valamirevaló tizenkilencedik századi uradalomban ezért aztán egyaránt megtalálható volt a Springer spániel, amely kiugrasztotta a vadat a rejtekéből, a pointer vagy a szettet, mely megmutatta a vad búvóhelyét, és a retriever, amely behozta az elejtett vagy sebzett zsákmányit.

Más fajták esetében az ember és kutya közötti ősi egymásrautaltság még szorosabb kapcsolatban ölt testet. Nincs még egy olyan szituáció, ahol ez jobban látszana, mint a vakvezető kutyáknál. A történet az első világháború vége felé kezdődött. A németországi Potsdamban hatalmas kórház működött, ahol lábadozó sebesülteket helyeztek el. Itt figyeli fel az egyik doktor arra, hogy német juhászkutyája útját állja azoknak a világtalan veteránoknak, akik valamelyik lépcsőhöz közelítenek, mintha a veszélytől kívánná megóvni az embereket. A doktor ez után nekilátott, hogy sok gyakorlással új mederbe irányítsa kutyája ösztönös terelési képességeit, hogy ezzel a látásukat vesztett embereken segíthessen. Így alakult ki a vakvezető kutya. Talán az ő történetük világítja meg legjobban az ősi idők emlékét. A vakvezető kutya jól szemlélteti az illatot, mely a miénknél sokkal jobb érzékszerveit állította az ember szolgálatába. Milyen kár, hogy a modern világban kevés az ilyen, szinte tökéletes együttműködés!

Az utóbbi időkben megváltozott kutya és ember viszonya, és amennyire én meg tudom ítélni, inkább a kutya kárára, mint előnyére. Akik korábban túlélésünk közvetlen támaszai voltak, mára puszta kísérővé, tartozékká lettek. Erre tökéletes példát nyújt az úgynevezett ölebek története. E fajták szülőhazája feltehetően a Himalája bércei alatt meghúzódó buddhista kolostorok világa lehetett. A szerzetesek addig-addig szelektálták a szívós, ellenálló tibeti spánieleket, míg azok egyre kisebbek, törékenyebbek lettek. A kutyusok rendeltetése a testmelegítés lett. A szerzetesek felugratták őket az ölükbe, ahol az állatok a köntösük alá bújva védték az embert a hideg ellen.

Angliában az ölebek II. Károly idejében jöttek divatba. Itt egy játék kutyának is beillő spánielt (toy spániel) kezdtek kialakítani a minél kisebb termetű szettetek tudatos továbbtenyésztésével. Jómódú gazdáik természetesen agyonkényeztették az aprócska vadászkutyákat, s keleti ölebekkel is keresztepék őket. A King Charles spánielek jellegzetesen lapos arckoponyája ma is őrzi ennek az emlékét. Az én szememben itt volt a fordulópont ember és kutya kapcsolatában. A kutya számára igazából semmi sem változott, ám hajdani harcostársa és bajtársa, az ember már teljesen új módon szemlélte őt. A kutyák egyre inkább elveszítették eredeti feladataikat, és átalakultak dekoratív dísztárgyakká. És ez még csak ízelítő volt abból, ami hamarosan bekövetkezett.

Mára már ritkaságszámba megy az olyan ember-kutya kapcsolat, amely emlékeztetne a kezdetekre. Olyan üdítő kivételekre gondolok itt, mint a különféle munkakutyák, így a vadászebek, a rendőrkutyák, a terelőkutyák vagy a már említett vakvezetők. Sajnos azonban mára ezek elenyésző kisebbségbe kerültek. A mai fejlett társadalomban és a kulturális szokások hálózatában éppen csak a kutyának nem maradt méltó hely. A régi szövetséget már a feledés homálya fedi. Ami közös bennünk, sokszor megvetés tárgyává vált, ugyanakkor legtöbben elveszítettük azt az ösztönös képességet, amely a két faj közötti megértést lehetővé tette.

Könnyű belátni, hogyan következhetett be ekkora kommunikációs visszaesés. Azok a kicsiny közösségek, melyek lehetővé tették fejlődésünket a történelem hajnalán, egyszer csak átalakultak egy az egész világot beborító, szinte homogén társadalommá, globális közösséggé. A nagyvárosi élet névtelenségbe taszítja az ott lakókat, úgyhogy már nem ismerjük vagy észre sem vesszük a többi embert. És ha már saját fajtársaink is idegenné válnak számunkra, nem csodálkozhatunk azon, hogy kutyáinktól szintén teljesen eltávolodtunk. Ahogy megtanulunk lassan megbirkózni a társadalomban elénk tornyosuló feladatokkal, egyszerűen azt hisszük, hogy a kutyák is képesek lesznek minderre. Az igazat megvallva viszont ők éppen hogy nem képesek követni minket. A mai modern világban az ember elképzelése a kutya szerepérőt és a kutya viszonyulása mindehhez gyökeres ellentétben áll egymással. Elvárjuk, hogy a kutya teljesítse magatartásbeli normáinkat, hogy olyan szabályok szerint éljen, melyeket sohasem kényszeríthetnénk rá más állatokra, mondjuk, egy birkára vagy tehénre. A macska még viszonylag nagyobb önállóságot élvez, csak a kutya nem tehet már szinte semmit, amit szeretne.

Olyan ironikus, számomra pedig egyenesen tragikus, hogy mi vagyunk a föld milliónyi faja közül az egyedüliek, akik elég intelligensek ahhoz, hogy felismerhessék a szépet másokban, és mégis képtelenek vagyunk csodálni a kutyákat pusztán önmagukért. Ennek az lett az eredménye, hogy mára szinte teljesen elenyészett az a kivételes megértési képesség, amely köztünk és valaha volt legjobb barátunk között létezett. Nem csoda hát, hogy napjainkban sokkal több a problémás kutya, mint korábban bármikor.

Természetesen nagyon sok olyan ember van, aki tökéletesen boldog életet él kutyái társaságában. Az ősi kötelék valahol mélyen ma is bennünk van. Nincs még egy olyan állat, amely hasonlóan gazdag érzelmeket ébresztene bennünk, vagy hasonló mélységű szeretetet alakítana ki a maga irányába. A tény attól még tény marad: aki manapság harmóniában él kutyájával, ezt inkább szerencsés véletlennek, mintsem a tudásának köszönheti. Képességünk, hogy megértsük és használjuk az ösztönös, szavak nélküli nyelvet a kutyák felé, jórészt elveszett számunkra.

Az utóbbi évtizedben megkíséreltem áthidalni a szakadékot, hogy újjáformáljam a köteléket ember és kutya között. A hiányzó kommunikációs forma utáni kutatás hosszú és sokszor csalódásokkal terhes is volt. Végül azonban ez lett életem legizgalmasabb és legeredményesebb utazása.


Második fejezet

Egy élet a kutyák társaságában

Most már nehéz elhinni de voltak idők, amikor el sem tudtam képzelni, hogy barátságot köthetnék egy újabb kutyával. Purdey szomorú halála után mély kiábrándultság lett úrrá rajtam. Már-már azt hittem, tényleg úgy gondolom, miszerint „ebbe a házba többé egyetlen kutya sem fogja betenni a lábát". Valójában azonban már túlzottan is kutyássá lettem egy ilyen végletes döntéshez. A vigasz alig egy éven belül megérkezett, méghozzá egy kis vadászkutya személyében.

A kezdeti nehézségek ellenére családom hamar megszokta a vidéki életet. Férjem szeretett vadászni, és ez a szenvedélye volt az, amely segített a kutyáknak visszatérni hozzánk. Ezerkilencszázhetvenhárom őszén, egy balszerencsés vadászkirándulás után hosszasan ecsetelte, mennyire hiányzik neki egy jó vadászkutya. Aznap egy súlyosan megsebesített nyúlnak mégiscsak sikerült elvánszorognia előle, be az erdőbe, a biztos pusztulásba. „Bárcsak lett volna egy kutyám, akkor nem történhetett volna meg ilyesmi!" Így panaszkodott, miközben a tekintete világosan elárulta, mit is forgat a fejében.

Így hát még az év szeptemberében, a születésnapjára megkapta élete első vadászkutyáját, a később Kelpie névre keresztelt Springer spániel szukát. Egyszerűen imádta ezt a kutyát, és én sem maradtam el mögötte ebben a tekintetben. Ez volt a kezdete élethosszig tartó szerelmemnek ezzel a gyönyörű fajtával.

Természetesen rettegtünk attól, hogy a Purdeyhez köthető borzalmas események megismétlődhetnek. Hamarjában be is szereztünk egyet a vadászkutyák helyes kiképzését taglaló kiadványokból. Be kell ismement, Kelpie okítása eleinte nem hozta meg a várva várt sikert. Lelőtt vad behozására akartuk megtanítani Kelpie-t, amely feladat teljesen távol áll ettől a fajtától. A könyv utasításait hűen követve, tárgyakat dobtunk el kutyánk számára, hogy ő megkeresse és visszahozza nekünk azokat. Könyvünk nem győzte hangsúlyozni, mennyire fontos, hogy valami egészen könnyű tárggyal kezdjük a gyakorlást. Erre azért volt szükség, hogy a kutya megtanulja „puhán' fogni a szállított tárgyakat.

Úgy döntöttünk, Ellie egyik régi, csomóra kötött partedlije pont jó lesz erre a célra. Egyik reggel kivittük Kelpie-t az udvarra, eldobtuk a partedlit, és vártuk, hogy visszahozza nekünk. Döbbent ámulattal néztük, ami

 
Vendégeim
Indulás: 2005-05-01
 
pontosidő
 
Blog
 
Kedvenceim Best-Top
 
Próbáld ki
 
Vers
Ugye beengedsz, hogyha kopogok? Ugye meghallgatsz, hogyha suttogok? Ugye elhiszed, amit gondolok? Ugye megtartasz, hogyha maradok? Ugye elengedsz, hogyha indulok?
 

Dryvit, hõszigetelés! Vállaljuk családi házak, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését! 0630/583-3168 Hívjon!    *****    A legfrissebb hírek a Super Mario világából és a legteljesebb adatbázis a Mario játékokról.Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    Gigágá! Márton napján is gyertek a Mesetárba! Nemcsak libát, de kacsát is kaptok! Játsszatok velünk!    *****    A Nintendo a Nintendo Music-kal megint valami kiváló dolgot hozott létre! Alaposan nagyító alá vettem, az eredmény itt.    *****    Leanderek, Parfümök, Olajok, és Szépségápolási termékek! Használd a LEVI10 kupont és kapj 10% kedvezményt!Megnyitottunk    *****    Megjelent a Nintendo saját gyártású órája, a Nintendo Sound Clock Alarmo! Ha kíváncsi vagy, mit tud, itt olvashatsz róla    *****    Megnyílt a webáruházunk! Parfümök, Szépségápolási termékek, Olajok mind egy helyen! Nyitási akciók, siess mert limitált!    *****    Az általam legjobbnak vélt sportanimék listája itt olvasható. Top 10 Sportanime az Anime Odyssey-n!    *****    Pont ITT Pont MOST! Pont NEKED! Már fejlesztés alatt is szebbnél szebb képek! Ha gondolod gyere less be!    *****    Megnyílt a webáruházunk! NYITÁSI AKCIÓK! Tusfürdõ+Fogkrém+Sampon+Izzadásgátló+multifunkcionális balzsam most csak 4.490!    *****    Új mese a Mesetárban! Téged is vár, gyere bátran!    *****    Veterán anime rajongók egyik kedvence a Vadmacska kommandó. Retrospektív cikket olvashatsz róla az Anime Odyssey blogban    *****    Parfümök, Olajok, Párologtatók mind egy weboldalon! Siess mert nyitási AKCIÓNK nem sokáig tart! Nagy kedvezmények várnak    *****    Dryvit, hõszigetelés! Vállaljuk családi házak, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését! 0630/583-3168 Hívjon!    *****    Aki érdeklõdik a horoszkópja után, az nem kíváncsi, hanem intelligens. Rendeld meg most és én segítek az értelmezésben!    *****    A Múzsa, egy gruppi élményei a színfalak mögött + napi agymenések és bölcseletek    *****    KARATE OKTATÁS *** kicsiknek és nagyoknak *** Budapest I. II. XII.kerületekben +36 70 779-55-77    *****    Augusztus 26-án Kutyák Világnapja! Gyertek a Mesetárba, és ünnepeljétek kutyás színezõkkel! Vau-vau!    *****    A horoszkóp elemzésed utáni érdeklõdés, nem kíváncsiság hanem intelligencia. Rendeld meg és nem fogod megbánni. Katt!!!    *****    Cikksorozatba kezdtem a PlayStation történelmérõl. Miért indult nehezen a Sony karrierje a konzoliparban?